German/English see below

A középkor túllépése: Az új reneszánsz művek diadala (Velence)
Der Übergang vom Mittelalter: Triumph der neuen Renaissance Gemälde (Venedig)
Surpassing the Middle Ages: The Triumph of New Renaissance Works (Venice)

A művészek versenybe szállnak, és mesterműveket alkotnak. A velencei Giovanni Bellini a dózse, Leonardo Loredan portréjával világhírnévre tesz szert. Élete során Andrea Mantegna sógora mellett az ókor kora reneszánsz géniusza és nagy tisztelője volt. A két festőóriás rivalizálása forradalmi újításokat hoz a művészetbe. Mantegna és Bellini a különbözőségük ellenére két legnagyobb festő, akik valaha éltek, és természetesen a legfontosabbak a korai reneszánsz északi Itália 15. századában. Andrea Mantegna-t Giovanni Bellini többször is idézi és másolja - lásd 2.festmény. A két művész évtizedekig szorosan összekapcsolódik, és kölcsönösen inspirálják egymást. Életük és művészetük még mindig rejtélyeket hordoz.

Der Übergang vom Mittelalter: Der Triumph der neuen Renaissance-Kunstwerke

Die Künstler treten in einen Wettbewerb und schaffen Meisterwerke. Der Venezianer Giovanni Bellini erlangt mit dem Porträt des Dogen Leonardo Loredan weltweiten Ruhm. Während seines Lebens war er der Schwager von Andrea Mantegna, dem Genius der frühen Renaissance und großen Verehrer der Antike. Die Rivalität der beiden Malergrößen bringt revolutionäre Neuerungen in die Kunst. Mantegna und Bellini sind trotz ihrer Unterschiede zwei der größten Maler, die jemals gelebt haben, und natürlich die bedeutendsten der frühen Renaissance in Norditalien im 15. Jahrhundert. Andrea Mantegna wird von Giovanni Bellini mehrfach zitiert und kopiert – siehe 2. Gemälde. Die beiden Künstler sind über Jahrzehnte eng miteinander verbunden und inspirieren sich gegenseitig.

Surpassing the Middle Ages: The Triumph of New Renaissance Works

Artists enter into competition and create masterpieces. The Venetian Giovanni Bellini gains worldwide fame with his portrait of the Doge, Leonardo Loredan. Throughout his life, he was the brother-in-law of Andrea Mantegna, a genius of the early Renaissance and a great admirer of antiquity. The rivalry between these two painter titans brings revolutionary innovations to art. Despite their differences, Mantegna and Bellini are two of the greatest painters who ever lived, and they are undoubtedly the most significant figures of the early Renaissance in Northern Italy during the 15th century. Andrea Mantegna is frequently quoted and copied by Giovanni Bellini—see Painting 2. The two artists remain closely connected for decades, inspiring each other in return.

Texte/szövegek: Dr. Rad

Giovanni Bellini: Jézus bemutatása / Giovanni Bellini: Presentazione di Gesù al tempio

Andrea Mantegna: Jézus bemutatása / Darbringung Christi im Tempel

 Stílusok hídja: Antonello da Messina Flandria és Velence között

Brückenschlag der Stile: Antonello da Messina zwischen Flandern und Venedig

Bridge of Styles: Antonello da Messina Between Flanders and Venice Jillianne

Maria der Verkündigung (Annunziata di Palermo), um 1475

Kalvarienberg, Antonello da Messina, 1475, Königliches Museum der Schönen Künste

 English/German see below

Német müvészet, 15. század - A fametszet forradalma / Dürer: Apokalipszis (1498)

Deutsche Kunst im 15. Jahrhundert - Revolution des Holzschnitts / Dürers Apokalypse (1498)

German Art in the 15th Century - Dürer's Apocalypse (1498)

Albert Dürer a fametszet médiumot, ami addig "csak" a sokszorosítás célját szolgálta, a 15. század végére müvészi szintre fejlesztette. Erre az 1498-ban kiadott Apokalipszis kötete rendkivülien jó példa. A nürnbergi müvész ikonográfiailag követte az elödöket - lásd 2. fametszet 1479-böl-. Azonban ha jól megfigyeljük akkor hatalmas grafkai különbséget fedezhetünk fel Dürer (1. alkotás) és a korábbi metszet között pl. vonal-technikai szemponból. A korábbi metszeten erös a külsö kontúrzás, a vonalak kb. egyforma vastagságúak, nem változatos szegényes a vonalmunka. Dürer metszetén válozatos a vonalspektrum: sürü apró, vékony, vastag, görbe, lejtös söt pöttyözést is látunk. A plaszikusság érdekében, a fényt szimulálva üresen hagy részeket, az árnyéksávokat pedig vonal-sürüzéssel oldja meg. Grafikai mestermuak ezek az alkotások, egy új korszak kezdödött a fametszet fejlödésében.

Dürer führte das Medium des Holzschnitts, das bis dahin "nur" der Vervielfältigung diente, bis zum Ende des 15. Jahrhunderts auf ein künstlerisches Niveau. Ein herausragendes Beispiel dafür ist sein 1498 veröffentlichtes Werk "Apokalypse". Der Nürnberger Künstler folgte ikonografisch seinen Vorgängern – siehe den Holzschnitt von 1479 (2. Holzschnitt) – doch wenn man genauer hinsieht, entdeckt man gewaltige grafische Unterschiede zwischen Dürers Werk (1. Schöpfung) und dem früheren Schnitt, insbesondere in Bezug auf die Linientechnik. Im früheren Holzschnitt ist die Außenkontur stark betont, die Linien sind in etwa gleich dick, das Linienwerk ist wenig abwechslungsreich und arm. Dürers Schnitt hingegen weist eine vielfältige Linienführung auf: dichte, feine, dicke, gebogene, schräge Linien, sogar Punktierungen. Um Plastizität zu erzeugen und das Licht zu simulieren, lässt er bestimmte Stellen frei und verstärkt die Schattenbereiche durch dichtes Linienwerk. Diese Werke sind grafische Meisterwerke, die den Beginn einer neuen Epoche in der Entwicklung des Holzschnitts markierten.

Albrecht Dürer elevated the medium of woodcut to an artistic level by the end of the 15th century, a form that had previously served primarily for reproduction. His 1498 Apocalypse series is an excellent example of this. The Nuremberg artist followed earlier iconography—see the 1479 woodcut (2nd image)—but when we closely observe the works, we can notice a significant graphical difference between Dürer’s creation (1st image) and the earlier woodcut, especially in terms of line technique. In the earlier print, the external contours are strong, the lines are of uniform thickness, and the line work is rather simple and monotonous. In contrast, Dürer’s woodcut features a diverse spectrum of lines: dense, fine, thick, curved, sloping, and even dotted. To enhance the sense of three-dimensionality, he leaves some areas blank to simulate light, while using dense cross-hatching to create shadow. These works are graphic masterpieces, marking the beginning of a new era in the development of woodcuts.

Texte/szövegek: Dr. Sz. Rad  

Dürer: János látomása/ Leuchtervision des Johannes (Offb 1,12–16 LU)

Kölner Bibel Johannes, 1479

 English / German see below    

Német müvészet 15 -16. század - Hans Multscher realizmusa

Deutsche Kunst im 15.-16. Jahrhundert - Hans Multschers Realismus

German Art of the 15th-16th Century - The Realism of Hans Multscher

Hans Multscher (kb. 1400–1467) a késő gótika kiemelkedö német szobrásza és festője volt. Különösen Dél-Németországban tevékenykedett, pl. Ulmban. Munkái, köztük a Fájdalmak Jézusa (Ulm, dóm) (lásd alul), a késő gótika és a kora reneszánsz közötti átmeneti időszak példáinak számítanak.
Multschert realisztikus stílusa és érzelmi mélység kifejezésének képessége tette különlegessé. A Fájdalmak Jézusa ábrázolásában hitelesen szemebesít minket Krisztus testi és lelki szenvedésével. A seb részletes ábrázolása, az arc kifejező ereje és a test naturalista modellálása Multscher alkotása a gótikus ideális ábrázolást már jóval meghaladja.

Deutsche Kunst im 15. Jahrhundert - Hans Multschers Realismus
Hans Multscher (ca. 1400–1467) war ein herausragender deutscher Bildhauer und Maler der Spätgotik. Besonders in Süddeutschland, wie etwa in Ulm, war er aktiv. Seine Werke, darunter „Der Schmerzensmann“ (siehe unten), gelten als Beispiele der Übergangszeit zwischen Spätgotik und Frührenaissance.
Multscher zeichnete sich durch seinen realistischen Stil und seine Fähigkeit zur Darstellung emotionaler Tiefe aus. In seiner Darstellung des „Schmerzensmanns“ konfrontiert er uns eindrucksvoll mit den körperlichen und seelischen Qualen Christi. Die detaillierte Wiedergabe der Wunden, die Ausdruckskraft des Gesichts und die naturalistische Modellierung des Körpers gehen weit über die idealisierte Darstellung der Gotik hinaus.

German Art of the 15th Century - The Realism of Hans Multscher
Hans Multscher (ca. 1400–1467) was a prominent German sculptor and painter of the late Gothic period, particularly active in southern Germany, such as in Ulm. His works, including Man of Sorrows (see below), are considered examples of the transitional period between late Gothic and early Renaissance. 

Multscher stood out for his realistic style and his ability to convey emotional depth. In his depiction of Man of Sorrows, he confronts us authentically with both the physical and spiritual suffering of Christ. The detailed representation of the wounds, the expressive power of the face, and the naturalistic modeling of the body go far beyond the idealized depiction typical of Gothic art. 

Ulm, Dom 

 

Giovanni Bellini

Giovanni Bellini (* kb. 1437 Velencében; † 1516. november 29-én ugyanott),
más néven Giambellino, a német nyelvterületen néha Gian Bellin néven is ismert, velencei festő volt. Testvérével, Gentile-lel együtt megalapította a velencei korai reneszánsz festőiskolát.Giovanni Bellini hosszú életet élt, egészen 1516-ig, és jelentős hatással volt a velencei művészetre. Ő volt Giorgione és Tiziano mestere is.

Élet
Giovanni Bellini egy velencei festőcsaládból származott. Jacopo Bellini törvénytelen fia volt, testvére Gentile Bellini.
Korai munkáit sógora, Andrea Mantegna festészete befolyásolta, aki nővérével, Nicolosiával volt házas. Általa a testvérek, Gentile és Giovanni Bellini különösen Padovában megismerték Francesco Squarcione iskoláját. Ezen kívül Donatello munkái is hatottak rájuk, amelyeket szintén Padovában ismertek meg.

Giovanni Bellini hosszú életet élt, egészen 1516-ig, és jelentős hatással volt a velencei művészetre. Ő volt Giorgione és Tiziano mestere is.
Giovanni Bellini három forrásból merített, ha úgy tetszik. Az egyik a velencei hagyomány és különösen az apja művészete, ami erősen bizánci hatásokat mutat. A második forrás Andrea Mantegna. Mantegna főleg Padovában dolgozott, nem volt velencei, Bellini pedig Mantegnával sógorságban állt, ugyanis Mantegna Giovanni Bellini nővérét vette feleségül.
A harmadik forrás egy jelentős művész, aki nem Velencéből származik, de rövid ideig ott élt: Antonello da Messina. Antonello Szicíliából származik, Nápolyba költözött, ahol a németalföldi festészetet ismerte meg, különösen Van Eyck hatását. Manapság egyre inkább felismerjük, hogy nemcsak az olasz reneszánsz hatott más országokra, hanem fordítva is, és Velencében különösen erős kapcsolat volt a németalföldi festészettel.

Bellini, apja, Jacopo és testvére, Gentile mellett, meghatározó szerepet játszott a portré fejlődésében a velencei festészetben. Antonello da Messina hatása érezhető volt, aki 1474 és 1476 között tartózkodott Velencében. Bellini megőrizte a korai velencei portré elérhetetlenségét, azonban a portrézottakat többségében háromnegyedes profilon ábrázolta. Híres a háttérben elhelyezett táj megjelenítése is, amelynek zöldes-aranyos színvilága a velencei festészet alapvető jellemzőjévé vált. A korai reneszánsz rajzi keménysége helyett, különösen a késői műveiben, a festői lágyaság lépett előtérbe, és a színek, az Antonello da Messina által Velencében bevezetett olajfestékeknek köszönhetően, melegséget és ragyogást kaptak.
Főművei közé tartozik a Throning Madonna négy evangélistával (1488) triptichon a velencei Santa Maria Gloriosa dei Frari templom sekrestyéjében. Ez a mű ihlette Albrecht Dürert, aki Bellinit egy levelében a legjobb festőnek nevezte, a Négy apostol című festményének elkészítésére.
Sok képe 1577-ben a Dózse-palotában bekövetkezett nagy tűzben megsemmisült. 1993-ban egy Madonna Gyermekkel című képet (1480) elloptak a Cannaregio-i Madonna dell'Orto templom Cappella Valier-jából, és azóta sem találták meg.
Művészettörténeti jelentőség
Itt találhatók Giovanni Bellini művészettörténeti jelentőségének fő pontjai, beleértve a holland hatásokat és a Sacra Conversazione témáját.
Technikai mesterség és újítások:
Giovanni Bellini híres volt technikai tudásáról, különösen az olajfesték használatában. Tökéletesítette azt a technikát és színkezelést, amelyet a holland mesterek, különösen Jan van Eyck inspirált. Ezek a technikák gazdag, átlátszó színpalettát és finom fénykezelést tettek lehetővé, amelyek fokozzák alakjai plasztikusságát és mélységét. Bellini úttörő szerepet játszott az olajfesték velencei hagyományba való beépítésében, ami javította műveinek textúráit és részletgazdagságát.
A holland festészet hatása:
Giovanni Bellini művészetére nagy hatást gyakorolt a holland festészet. Művészi pályája során intenzív kapcsolat alakult ki az olasz és flamand festők között. Bellini átvette a holland mesterek technikáit, különösen a fény és árnyék finom használatát, a szövetek pontos ábrázolását és az alakok érzelmi mélységét. Ezek a hatások hozzájárultak egy jellegzetes, színben és részletekben gazdag velencei stílus kialakításához.
A Sacra Conversazione:
Bellini Sacra Conversazione témájú művei, amelyek a Szent Családot istentiszteleti, de intim környezetben ábrázolják, központi jelentőséggel bírnak életművében. Ezekben a kompozíciókban, mint például az 1505 körül készült „Sacra Conversazione” című alkotásban, Bellini különböző szenteket és a Madonnát egy harmonikus térben egyesíti, mély spirituális és érzelmi kapcsolatot teremtve a figurák között. Ezek az ábrázolások a gondos alakelrendezésről és a harmonikus színhasználatról ismertek, amelyek békés és tiszteletteljes atmoszférát hoznak létre.
Érzelmi mélység és spiritualitás:
Giovanni Bellini művei érzelmi mélységükről híresek. Új dimenziót adott a spiritualitásnak és az emberiességnek a vallási ábrázolásokban. Madonnaképei gyengédséget és emberséget sugároznak, és alakjai mintha párbeszédet folytatnának a szemlélővel. Ez az érzelmi kötődés a megjelenített szentekkel és a Szent Családdal fokozza művészetének hatását és hozzáférhetővé teszi a nézők számára.
Hatás a velencei festészetre:
Giovanni Bellinit a velencei festészet egyik alapítójaként tartják számon. Stílusa nemcsak kortársaira hatott, hanem későbbi művészekre is, mint Giorgione és Tiziano. A fény, a szín és a kompozíció harmóniája, amelyet műveiben kifejlesztett, a velencei festészet modelljévé vált a 16. században, és meghatározta a régió művészetének irányát.
Fő művei:
Leghíresebb művei közé tartozik a „Madonna a szentekkel” (1480 körül), a „Szentek ünnepe” (1500 körül) és a „Kettős férfi portré” (1500 körül). Ezek a művek példák arra, hogyan ragadja meg az emberi érzelmeket és a forma szépségét, miközben mély spiritualitást sugároznak.
Összegzés:Giovanni Bellini a velencei festészet úttörője volt, aki mesterien integrálta a holland festészet technikáit saját alkotásaiba. Kompozíciói, különösen a Sacra Conversazione, a reneszánsz művészet mérföldkövei, és bizonyítják azon képességét, hogy érzelmi mélységet és spirituális jelentést közvetítsen. Hatása a velencei festészetre és az egész művészettörténetre felbecsülhetetlen, és mind a mai napig érezhető.

Andrea Mantegna

Andrea Mantegna

Antonello da Messina egy Szent Jeromos ábrázolása látható, ahol a németalföldi festészet hatásai, különösen Van Eyck térértelmezése erősen megjelennek. A térhatás chiaroscuro-val (fény-árnyék/sötet-világos) van létrehozva, de az olaszok perspektívájával is ötvöződik. Bal oldalon egy Mária-kép látható egy nagyobb oltár részeként, ahol a monumentális perspektíva és a fény hatása egyesül. Ez szintén németalföldi hatás, amely nagy hatással volt Velencére az 1470-es években. - keresztrefeszitések – Messina hatása és a nemetalfölde
Antonello hatásai Bellini művészetére is hatalmasak voltak, különösen a tájábrázolásokban. Például a Szent Jeromos a tájban című festményen, ahol már látszik, hogy a táj ugyanolyan fontos szerepet kap, mint az emberi alakok, amely később a velencei festészetre jellemző lesz.
Bellini egyértelműen Antonello művészetét tanulmányozta, és beépítette a saját festészetébe, amint az az itt bemutatott képeken is jól látható.

Bellini És itt is nagyon jól látható, hogy mennyire erőteljesen dolgoztak a fénnyel, egy fényhangulattal, és hogy az egész tulajdonképpen egyfajta hangulatképet ábrázol, egy olyan hangulatot, amely nagyon erősen meditatív nyugalmat sugároz. Ahogyan St. Ferenc ott áll a fényben, és a szamár teljesen nyugodtan áll, ez valójában egyfajta élmény, a természet szépségének megtapasztalása. 

Antonello da Messina: Keresztrefeszités

Antonello da Messina: Keresztrefeszités - Ez szintén németalföldi hatás, amely nagy hatással volt Velencére az 1470-es években. - keresztrefeszitések – Messina hatása és a nemetalfölde

Bellini nagyon sok áhítatképet festett. Balra láthatnak egy Madonna a gyermekkel ábrázolást, ez egy olyan képforma, amelyet Bellini fejlesztett ki öbbé-kevésbé. Ez természetesen visszavezethető az antik ikonokra, ahol Mária a Krisztusgyermekkel látható, de itt Mária egy táj előtt áll, amelyet gyakorlatilag egy függöny emel ki a háttérből. Ez az, amit Bellini számtalan variációban megfestett. a Velencében széles körben elterjedt görög és bizánci ikonok szolgáltak mintául, amelyeket ő saját elképzelése szerint alakított át. Ezek a képek erős érzelmi és költői kapcsolatot sugallnak anya és gyermek között.

Bellini továbbfejlesztett egy típusú ábrázolást, amely Velencében nagyon fontos volt, ez pedig az úgynevezett sacra conversazione (szent beszélgetés). Ez Firenzében is megtalálható, vagyis Mária a szentekkel. Ez a késő középkorban vagy a magas középkorban alakult ki az oltárképekből, ahol Mária a gyermekkel és a szentek külön táblákon, arany háttérrel voltak ábrázolva. A reneszánszban azonban ez egységesül, és minden szent egyetlen képi térbe kerül, annak ellenére, hogy különböző időszakokban éltek. Bellini ebben döntő szerepet játszott, és egységesítette ezt a teret, így olyan érzésünk van, mintha egy velencei kápolnában állnánk. Hátul látjuk az ablakívet, ahol úgy érezzük, mintha bizánci mozaikot látnánk, bár a lényeg az, hogy itt már nem valódi aranyat látunk, mint a bizánci mozaikokban, hanem Bellini illuzionizálja az aranyat. Ez egy nagy lépés volt, hogy az arany, mint anyag, amely a középkorban szakrális jelentőséggel bírt, eltűnik a művészetből, különösen a festészetből, és tulajdonképpen csak Gustav Klimt idejében tűnik fel újra.

--------------------------

sacra conversazione látható, egy későbbi, 1505-ös ábrázolás Szent Zakariásról. Ez ma is abban a templomban található, ahol mindig is volt, és sokkal erőteljesebben hat ott, mint egy múzeumban. A festett építészet itt kapcsolatot teremt a valós építészettel, és ha a templomban állunk, valóban azt érezzük, mintha egy valós oltárfülkére néznénk. Az illuzionált építészet pedig a valóságos építészet folytatásának tűnik. 1505-re Bellini tovább fejlődött, és a színek és a fény lettek a legfontosabb kritériumok. Olyan festészeti stílust fejlesztett ki, ahol a felületek festőileg oldódnak fel, és a rajzolás, a „disegno” szerepe erősen háttérbe szorul. Amikor a festmény előtt állunk, a nyugalom által valóban egyfajta meditatív hangulatba kerülünk. Nagyon fontos az angyal hangszerrel – tudjuk, hogy Velence a korai reneszánsz zene központja volt, a zene hihetetlen szerepet játszott, és ez megjelenik a képeken is, ahol a zene ábrázolása alapvető fontosságúvá válik.

És a jobb oldalon látnak egy Bellini allegóriát. Ez egy olyan képtípus, amely a Sacra Conversazione-ból fejlődött ki, vagyis Mária szentekkel, de az, ahogy ezt ábrázolják, teljesen új. Teljesen új, és valójában már nem lehet pontosan megmondani, mi is ez. Ez egy táj, egy hihetetlenül furcsa terasszal, amelyet szinte nem is lehet értelmezni. Mária különböző szentekkel a háttérben, a tájban pedig meglepő állatok és remeték találhatók, amelyek egyáltalán nem illenek egy szakrális képhez, vagyis ehhez a képi ikonográfiához. Itt valami új kezdődik a 16. század elején Velencében, ami abszolút jelentőségteljes, nevezetesen az, hogy a megszilárdult képi hagyományok elhagyásra kerülnek, és szubjektív képi találmányok jelennek meg, amelyek tematikailag már nem egyértelműen definiálhatók. Ez ma számotokra egyáltalán nem furcsa, hiszen ma ez teljesen magától értetődő, de ami ma természetes, az akkoriban itt kezdődött. Mert addig a vallási képeknél világos ikonográfiák léteztek hosszú hagyományokkal, amelyek ugyan változtak, de valahogy mindig tudtuk, hogy mit kellene jelképezniük.
A mitológiai képeknél több szabadság volt, de még ott is voltak bizonyos hagyományok, amelyeket nem lehetett csak úgy figyelmen kívül hagyni. Itt azonban egy vallási kép van, amelynek valójában nincs világosan meghatározott hagyománya, és ahol most a néző képzelete, saját asszociációi kapnak sok teret. Bellini egyéb allegóriákat is készített. Négy kis tábla van, és nagyon valószínű, hogy ezek egy bútordarab részei voltak, de nem tudjuk pontosan. Itt sem tudjuk pontosan, mit ábrázolnak. Jobbra különböző értelmezések vannak: egyesek szerint az igazság, mások szerint a bölcsesség, mások szerint vanitas. Balra valószínűleg Fortuna látható, és itt már szinte semmit sem tudunk biztosan. Jobbra: hazugság vagy akedia, azaz a lustaság főbűne a csigával. Balra: egyesek szerint állandóságot ábrázol. Hihetetlenül nehéz, mert valójában nincsenek igazán ikonográfiai előképei, amelyek alapján határozottan megmondhatnánk, mit jelképeznek.

-------------------------

A jelentősebb testvér azonban nem Gentile, hanem Giovanni Bellini, akit a jobb oldalon láthat. Giovanni Bellini hosszú életet élt, egészen 1516-ig, és jelentős hatással volt a velencei művészetre. Ő volt Giorgione és Tiziano mestere is.

Giovanni Bellini három forrásból merített, ha úgy tetszik. Az egyik a velencei hagyomány és különösen az apja művészete, ami ném bizánci hatásokat mutat még. A második forrás Andrea Mantegna, akit bal oldalon láthatnak. Mantegna főleg Padovában dolgozott, nem volt velencei, Bellini pedig Mantegnával sógorságban állt, ugyanis Mantegna Giovanni Bellini nővérét vette feleségül.

Jobb oldalon Bellini egy korai művét mutatom be, a 15. századból, amit összehasonlíthatnak Mantegnával. Láthatóak bizonyos hasonlóságok, hiszen Bellini nagy hatással volt rá. Azonban itt jól láthatóak a különbségek is. Mantegna intenziven foglalkozott az antikvitással, és műveiben szobrászi elemek jelennek meg, minden a plasztikusságra van kihegyezve. Bellini ezzel szemben egy másik irányba indul el, ahol a plasztikusság visszaszorul a fény és a színek javára, sokkal atmoszférikusabb feloldás jön létre.

A harmadik forrás egy jelentős művész, aki nem Velencéből származik, de rövid ideig ott élt: Antonello da Messina. Antonello Szicíliából származik, Nápolyba költözött, ahol a németalföldi festészetet ismerte meg, különösen Van Eyck hatását. Manapság egyre inkább felismerjük, hogy nemcsak az olasz reneszánsz hatott más országokra, hanem fordítva is, és Velencében különösen erős kapcsolat volt a németalföldi festészettel.

Jobb oldalon Antonello da Messina egy Szent Jeromos ábrázolása látható, ahol a németalföldi festészet hatásai, különösen Van Eyck térértelmezése erősen megjelennek. A térhatás chiaroscuro-val (fény-árnyék) van létrehozva, de az olaszok perspektívájával is ötvöződik. Bal oldalon egy Mária-kép látható egy nagyobb oltár részeként, ahol a monumentális perspektíva és a fény hatása egyesül. Ez szintén németalföldi hatás, amely nagy hatással volt Velencére az 1470-es években.

Antonello hatásai Bellini művészetére is hatalmasak voltak, különösen a tájábrázolásokban. Például a Szent Jeromos a tájban című festményen, ahol már látszik, hogy a táj ugyanolyan fontos szerepet kap, mint az emberi alakok, amely később a velencei festészetre jellemző lesz.

Bellini egyértelműen Antonello művészetét tanulmányozta, és beépítette a saját festészetébe, amint az az itt bemutatott képeken is jól látható.

„És itt is nagyon jól látható, hogy mennyire erőteljesen dolgoztak a fénnyel, egy fényhangulattal, és hogy az egész tulajdonképpen egyfajta hangulatképet ábrázol, egy olyan hangulatot, amely nagyon erősen meditatív nyugalmat sugároz. Ahogyan Szent Ferenc ott áll a fényben, és a szamár teljesen nyugodtan áll, ez valójában egyfajta élmény, a természet szépségének megtapasztalása.

Bellini nagyon sok áhítatképet festett. Balra láthatnak egy Madonna a gyermekkel ábrázolást, ez egy olyan képforma, amelyet Bellini többé-kevésbé fejlesztett ki. Ez természetesen visszavezethető az antik ikonokra, ahol Mária a Krisztusgyermekkel látható, de itt Mária egy táj előtt áll, amelyet gyakorlatilag egy függöny emel ki a háttérből. Ez az, amit Bellini számtalan variációban megfestett.

Bellini továbbfejlesztett egy típusú ábrázolást, amely Velencében nagyon fontos volt, ez pedig az úgynevezett sacra conversazione (szent beszélgetés). Ez Firenzében is megtalálható, vagyis Mária a szentekkel. Ez a késő középkorban vagy a magas középkorban alakult ki az oltárképekből, ahol Mária a gyermekkel és a szentek külön táblákon, arany háttérrel voltak ábrázolva. A reneszánszban azonban ez egységesül, és minden szent egyetlen képi térbe kerül, annak ellenére, hogy különböző időszakokban éltek. Bellini ebben döntő szerepet játszott, és egységesítette ezt a teret, így olyan érzésünk van, mintha egy velencei kápolnában állnánk. Hátul látjuk az ablakívet, ahol úgy érezzük, mintha bizánci mozaikot látnánk, bár a lényeg az, hogy itt már nem valódi aranyat látunk, mint a bizánci mozaikokban, hanem Bellini illuzionizálja az aranyat. Ez egy nagy lépés volt, hogy az arany, mint anyag, amely a középkorban szakrális jelentőséggel bírt, eltűnik a művészetből, különösen a festészetből, és tulajdonképpen csak Gustav Klimt idejében tűnik fel újra.

Itt balra ismét egy sacra conversazione látható, egy későbbi, 1505-ös ábrázolás Szent Zakariásról. Ez ma is abban a templomban található, ahol mindig is volt, és sokkal erőteljesebben hat ott, mint egy múzeumban. A festett építészet itt kapcsolatot teremt a valós építészettel, és ha a templomban állunk, valóban azt érezzük, mintha egy valós oltárfülkére néznénk. Az illuzionált építészet pedig a valóságos építészet folytatásának tűnik. 1505-re Bellini tovább fejlődött, és a színek és a fény lettek a legfontosabb kritériumok. Olyan festészeti stílust fejlesztett ki, ahol a felületek festőileg oldódnak fel, és a rajzolás, a „disegno” szerepe erősen háttérbe szorul. Amikor a festmény előtt állunk, a nyugalom által valóban egyfajta meditatív hangulatba kerülünk. Nagyon fontos az angyal hangszerrel – tudjuk, hogy Velence a korai reneszánsz zene központja volt, a zene hihetetlen szerepet játszott, és ez megjelenik a képeken is, ahol a zene ábrázolása alapvető fontosságúvá válik."

És a jobb oldalon látnak egy Bellini allegóriát. Ez egy olyan képtípus, amely a Sacra Conversazione-ból fejlődött ki, vagyis Mária szentekkel, de az, ahogy ezt ábrázolják, teljesen új. Teljesen új, és valójában már nem lehet pontosan megmondani, mi is ez. Ez egy táj, egy hihetetlenül furcsa terasszal, amelyet szinte nem is lehet értelmezni. Egy Mária különböző szentekkel a háttérben, a tájban pedig meglepő állatok és remeték találhatók, amelyek egyáltalán nem illenek egy szakrális képhez, vagyis ehhez a képi ikonográfiához. Itt valami új kezdődik a 16. század elején Velencében, ami abszolút jelentőségteljes, nevezetesen az, hogy a megszilárdult képi hagyományok elhagyásra kerülnek, és szubjektív képi találmányok jelennek meg, amelyek tematikailag már nem egyértelműen definiálhatók. Ez ma számotokra egyáltalán nem furcsa, hiszen ma ez teljesen magától értetődő, de ami ma természetes, az akkoriban itt kezdődött. Mert addig a vallási képeknél világos ikonográfiák léteztek hosszú hagyományokkal, amelyek ugyan változtak, de valahogy mindig tudtuk, hogy mit kellene jelképezniük. A mitológiai képeknél több szabadság volt, de még ott is voltak bizonyos hagyományok, amelyeket nem lehetett csak úgy figyelmen kívül hagyni. Itt azonban egy vallási kép van, amelynek valójában nincs világosan meghatározott hagyománya, és ahol most a néző képzelete, saját asszociációi kapnak sok teret. Bellini egyéb allegóriákat is készített. Négy kis tábla van, és nagyon valószínű, hogy ezek egy bútordarab részei voltak, de nem tudjuk pontosan. Itt sem tudjuk pontosan, mit ábrázolnak. Jobbra különböző értelmezések vannak: egyesek szerint az igazság, mások szerint a bölcsesség, mások szerint vanitas. Balra valószínűleg Fortuna látható, és itt már szinte semmit sem tudunk biztosan. Jobbra: hazugság vagy akedia, azaz a lustaság főbűne a csigával. Balra: egyesek szerint állandóságot ábrázol. Hihetetlenül nehéz, mert valójában nincsenek igazán ikonográfiai előképei, amelyek alapján határozottan megmondhatnánk, mit jelképeznek.